Ha te is azok közé az emberek közé tartozol, akiknek a világ a munkahely, ágy, céges bulik szintjére korlátozódik, akkor ne olvass tovább.
Mindenki másnak...
Greg Ray cikke alapján, szabad fordításban:
A csend volt az, amely megkülönböztette ezt az utat minden más eddigitől.
Pontosabban, nem a hangok teljes hiánya.
A szél ugyanúgy belobbantja a vitorlát, és zizeg a kötélzeten. A hullámok továbbra is felcsapónak a hajó oldalán.
Számtalan egyéb hang van még: tompa puffanások, ütődések és karcolódó hangok, ahogy a hajótesthez ütődnek a tengerben úszó szeméttörmelékek.
Ami eltűnt, az a tengeri madarak vijjogása, amely emberemlékezet óta elkísérte az utazót, mint a táj szerves része.
Eltűntek a madarak, hiszen eltűntek a halak is.
Pontosan 10 évvel ezelőtt, amikor a Newcastle-i vitorlázó Ivan Macfadyen ugyanezen a Melbourne Osaka útvonalon vitorlázott. Akkor ahhoz hogy kifogjon egy halat az óceánból Brisbane és Japán között, csupán egy felcsalizott horgászzsinórt kellett a vízbe dobnia.
„Nem volt olyan nap a 28 napos út során, hogy ne fogtunk volna egy jókora halat, amit aztán elkészíthettünk némi rizzsel” emlékszik vissza Macfadyen a tíz évvel korábbi emlékeire.
A legutóbbi út során viszont mindössze két halat sikerült fogni.
Nincsenek halak. Nincsenek madarak.
Egyáltalán alig találni bármit is az óceánban, ami életjelet adna.
„Az eltelt évek alatt hozzászoktam a madarakhoz, és különböző hangjaikhoz” mondta Macfadyen.
„Folyton követték a hajót, olykor megpihentek az árbócon, mielőtt továbbrepültek volna. A távolban nagy rajokat láthattál, amint a víz felszíne felett kőrözve le-lecsapnak a szardíniákra.”
Azonban idén Márciusban és Áprilisban csupán a pusztulás némasága ereszkedett ködként a FunnelWeb köré, ahogy az keresztülszelte a kísértet óceán vizét.
Az egyenlítőtől északra egészen Új Guineáig, óceánversenyzők láttak egy nagy halászhajót dolgozni egy zátony közelében.
„Egész nap ott volt, vontatóhálót húzott oda-vissza, és akkora volt mint egy repülőgép-anyahajó”
Ott volt egész éjjel is, hatalmas reflektorokkal igyekezve a halakat a közelbe csalni. Reggel aztán Macfadyent a legénysége riasztotta álmából, mert egy halászhajó egy gyorsjáratú motorcsónakot bocsájtott a vízre.
„Kifejezetten aggodalom töltött el. Fegyvertelenek voltunk, és a kalózkodás valódi veszélyt jelentett ezeken a vizeken. Arra gondoltam, hogy ha ezeknek a srácoknak fegyvere is van, akkor nyakig vagyunk a szarban”
De nem kalózok voltak, vagy legalábbis nem a megszokott értelemben. A motorcsónak közel jött, és egy Maláj férfi gyümölcsöket, lekvárokat és tartósítószert ajánlott ajándékként.
„ És adott öt nagy zsák halat,”
„Jó nagy halak voltak, vegyesen mindenféle.Voltak egészen frissek is, de volt, amin látszódott, hogy órákat volt már napon”
„Azt mondtuk erre a felajálásra, hogy csak ketten vagyunk, nem tudunk mit csinálni ilyen sok hallal, nem tudjuk sem megenni, sem hová tenni. Erre megvonta a vállát, és azt mondta, hogy akkor visszadobják a vízbe, mert egyébként is ezt szokták csinálni.
„Azt mondta. Ez csak egy kis része a napi fogásnak, őket csak a tonhalak érdeklik, minden más csupán értéktelen szemét.
Ez volt minden, kifogták mind, megölték mind, majd visszadobták a „szemetet”. Lehalásztak egy teljes zátonyrendszert egy napon és éjjelen, kisöpörve onnan minden élőlényt.”
Macfadyennek összeszorult a szíve. Ez csupán egy halászhajó volt, és megszámlálhatatlan sok ilyen hajó halászik a horizonton túl, láthatatlanul, pontosan ugyanilyen módszerekkel.”
Nem meglepő, hogy az óceán halott volt. Nincs így semmi különös abban, hogy horgászzsinórral nem lehet halat fogni. Egész egyszerűen nincsen mit kifogni.
Ez lehangoló volt, ugye? Pedig a java még csak most következik…
A következő megtett szakasz az Osaka és San Francisco közötti út maga volt az undorító horror a félelem fokán.
„Amint elhagytuk Japánt, az óceánt teljesen élettelennek láttam,” mondta Macfadyen.
„Alig láttunk élőlényt. Egyszer láttunk egy bálnát. Reménytelenül forgott a vízfelszín közelében, a fején hatalmas tumorokkal.”
„ Életem során rengeteg mérföldet hajóztam végigaz óceánon, és gyakran láttam teknősöket, delfineket, cápákat, és hatalmas madárrajokat, ahogy táplálkoznak. Ezúttal azonban, végig a 3000 tengeri mérföld megtétele alatt semmilyen élőlényt nem láttam.”
A hiányzó élet helyett azonban elképesztő mennyiségű szemét sodródik mindenütt.
„Részben a korábban Japánt végigsöprő Tsunami hordaléka ez. A szárazföldre betörő árhullám teljes városokat mosott be az óceánba, ami felfoghatatlan mennyiségű törmelék és szemét. És ez azóta is csak sodródik, bármerre amerre nézek, ott van mindenütt.
Ivan testvére, Glenn, aki aki Hawaiinál csatlakozott az út Amerikáig tartó hátralévő szakaszához, csodálkozott a mindenhol sodródó ezer és ezer sárga jelzőbóján, végeláthatatlan hosszú sodródó halászhálókon, az úszó polisztirol-hab borítású benzin és olajtengeren.
Százával úszó fa villanyoszlopok, amiket a gyilkos hullám szívott magával, magukkal húzva a vezetékeket a tengerbe.
„ Évekkel ezelőtt szélcsend idején az ember csak beindította a hajómotort, és folytatta útját,” mondta Ivan.
Ezt most már nem teheted meg.
„ Rengeteg olyan hely van, ahol egyszerűen nem indíthatod be a gépeket, mert a propellerre akadnak azonnal kötéldarabok, vezetékek. Ez eddig elképzelhetetlen volt nyílt tengeren.”
„Ha mégis úgy döntünk, hogy motort indítunk, azt is csak nappal tehetjük, amíg jók a látási viszonyok, és folyamatosan figyelemmel tudjuk tartani a hajó előtti területet, sodródó szemétdarabokat keresve.
„ A hajóorron állva, a víz felszín alá egész mélyre le lehet látni Hawaii közelében. Ekkor fog pofán vágni a felismerés, hogy a sodródó szemét nem csak a felszínen van jelen. Ott úszik lent, ameddig csak ellát az ember. Egészen apró daraboktól kezdve, üdítő italos palackokon át a teherautónyi méretűekig.
„ Egyszer láttunk egy gyárkéményt vízből kiágaskodni. Az alján még mindig ott lógott a kazán. Láttunk konténer szerű dolgokat a hullámokon bukdácsolni”
Ahogy körbevett minket ez az egész,..olyan volt mint egy vitorlás túra a szeméttengereken.
A kabinokban folyamatosan hallottuk a hajótesthez ütődő dolgokat, és állandóan attól rettegtünk, hogy a következő hozzánk ütődő valami hatalmas méretű lesz. A hajó külső héját karcolások és horpadások egybefüggő mintázata borította , úgy ahogy azt még sohasem láttuk korábban.
A műanyag mindenütt jelen volt. Palackok, táskák és mindenféle eldobható háztartási eszköz, amit csak el tudsz képzelni. Törött székek, szemeteslapátok , játékok és tárgyak.
És még egyvalami. A hajó élénksárga színét sosem kezdte még ki semmi. Sem a napsütés, sem a tengervíz, azonban Japán közelében valamivel kölcsönhatásba került a festék, mert elvesztette a fényét megmagyarázhatatlan módon. Valami volt a vízben.
Newastle-be visszaérve, Ivan Macfadyen azóta is próbálja feldolgozni az út során őt ért sokkot és a szörnyűségeket amiket látott.
Döbbent hitetlenséggel megrázza fejét, és csak annyit mond: „ Az óceánnak annyi”
Felismerve a probléma nagyságát, és hogy sem szervezetek, sem kormányok nem mutatják különösebb jelét vagy szándékát a probléma megoldásához, Macfadyen ötleteket keres.
Tervezi, hogy lobbizni fog minisztereknél, és reméli, hogy majd valaki segítséget ad az ügyben.
Ezt megelőzően Ausztrália főbb vitorlásverseny szervezőit keresi meg, megnyerni őket, hogy hozzanak létre egy nemzetközi önkéntes hálózatot ellenőrizni és figyelemmel kísérni a tengerek szennyezettségét, és a tengeri élővilág állapotát.
Macfadyen jelentkezett tervével amíg az Egyesült Államokban tartózkodott, annak kapcsán ,hogy amerikai tudósok hajósokat kértek fel napi szintű mintagyűjtésre és dokumentációra a Fukushimában bekövetkezet nukleáris katasztrófa során tengerbe került, komoly aggodalmakra okot adó radioaktivitás mérésére.
„Megkérdeztem őket, hogy miért nem indítanak útnak egy flottát, és takarítják fek a szemetet?”
„ De erre csak azt válaszolták, hogy számításaik szerint a környezeti károk sokkal nagyobbak lennének a rengeteg üzemanyag felhasználásával, amit erre fordítanának, mint ha hagynák az egészet ott ahol van”
Ha tudsz neki segíteni, akkor itt van Ivan oldala.
